Pityuka

Kora reggel kerekeztem az utcànk elején levő boltba. Félúton szembejött velem a magas, sovàny, szakàllas alak.
-Heló, szia!-köszönt már messziről.
-Szia Pityuka! De korai vagy!-vàlaszoltam. Csak intett és befordult Jani bá’ udvarába. Ez a jelenet mindig megismétlődik, ha én megyek boltba. Jani bá’ otthon méri ki a saját termésű, készítésű bort, pálinkát. Hogy hogyan készíti, az titok, akik oda jàrnak, azok nem is firtatják. Nem a minőségre mennek, csak minél hamarabb tudjanak megfeledkezni a világról. Meg hogy legyen hitel, hisz nem dolgoznak rendszeresen. Valamennyit megadnak, kicsit ledolgoznak belőle, a gazda így se fizet rá. Minden reggel két-három bicikli van a kapunak tàmasztva már hajnalban. Pityuka viszont gyalog járja a falut. Mindenki így hívja, a vezetéknevét nem is tudják. Mesélik, nem volt mindig ilyen. A nagyszülei egyenesen pedáns emberek voltak, a nagyanyja olyan rendet tartott hogy a kis ház padlójáról enni lehetett volna. Ha most látná a hàzat, valószínűleg forogna a sírjában. Már meghaltak amikor Pityuka hazakeveredett egy elromlott házassággal a háta mögött. Ott maradt egy gyerek is állítólag, de erről nemigen beszélt, se arról, miért váltak el. Nem tudni hogy akkor is a pohár volt-e már a fontosabb neki, vagy utána indult el a lejtőn. Inni ivott, de akkor még dolgozott is rendszeresen mert még bírta. Bár szerette a változatosságot, sok helyen megfordult. De aztán az új szelek pont neki és a hasonlóknak nem kedveztek, szakma, iskola nélkül plusz az ital rabjaként tőlük váltak meg elsőként. Pedig dolgozni tud, még most is, ha józan, és van ereje. Elvállal alkalmi melókat, kis pénzért is, aztàn van hogy azt is alig fizetik ki neki. Az ínségnek is vannak vámszedői… Ő tehet róla, mondják, már annyira a szesz rabja, hogy mindent annak rendel alá. Alig eszik valamit, hogy jusson italra. Villany, víz már régóta nincs nála. A hàz düledezik, takarítva úgy rendesen tàn a nagymama ideje óta nem volt, az udvart felveri a gaz, tán a dolgát is oda végzi valahova. A szomszédai próbáltak segíteni eleinte ezzel-azzal, az önkormànyzattól is voltak kinn, de a hàzba be nem jutottak.
-Mit csináljunk vele? Nem lehet lecsukatni azért mert nem nyír füvet, vagy nem mosakszik. Magánügy. Meg lehetne büntetni de miből fizetné ki? -tárta szét a kezét a családsegítős. Szociális tűzifát azért intézett neki, de Pityuka nem engedte lerakni se az autóról. Eladta egy falubelinek italért. Hogy mivel fűtött akkor? Semmivel.
-Már második éve nem gyújtottam be! Van egy katonai hàlózsákom, abban alszok, sose volt kutya bajom se! -dicsekedett ő maga. Persze szerencséje is volt az enyhébb telekkel, de azért borzongató elképzelni. Csakhogy most a tél végén furcsa lett Pityuka viselkedése.
-Ez a Pityuka már harmadszor megy el a kapunk előtt ma délelőtt -mondta a pàrom.
-Hova koslat vajon? Csak ketten laknak fölöttünk. Az Erzsiékhez biztos nem…
-Vàrj megkérdem, megint jön.
Pisti homlokráncolva jött be.
-Azt mondta megy a Nagy Józsihoz. Mondom ki az, aki itt lakik, az Pisti. Ja akkor ahhoz. Valami baj van ezzel a Pityukával.
Másnap én is láttam a kertből hogy jön, köszönt is. Elment a Nagyék felé de már fordult is vissza. Pedig az idősebb Pista bá’ mindig otthon van. Délben újra Pisti meséli:
-Ott ül a bolt lépcsőn, kérdem mire vársz? Hogy kinyit a bolt, kenyeret akar venni. Mondom épp most zàrt be, majd hàromkor nyit, az még hol van? Ja? Akkor elmegyek.Beteg ez a Pityuka vagy mi.
Aztàn nem is láttuk vagy három napig, találgattuk mi lehet vele. Pisti mikor észrevette az önkormányzaton dolgozó Krisztit, aki jött a szüleihez, szólt is neki, nézzenek rá. Hétvégén aztán mesélték a boltban, hogy mások is szóltak, keresték, de nem tudtak bemenni hozzá. Végül rendőrt hívtak aki benyomta az ajtót. Rossz állapotban találták, betegen. Bevitették nagy nehezen kivizsgálásra. Két bordája el volt törve, jó hogy nem fúrta át a tüdejét. Elesett valahol, nem is emlékezett rá, orvoshoz meg nem akart menni. De tényleg szívós ember, mert következő hét elején újra jött velem szembe az utcàn.
-Heló, szia!
-Szia Pityuka, de korai vagy!
Csak intett és befordult Jani bá’ udvarába. Minden visszatért tehát a régi kerékvágásba…
-Pedig nem lett volna kàr érte-morogta Ilon, aki szintén a boltba tartott és látta.
-Van jogunk nekünk ítélkezni? Lehet hogy nem földi mércével mérve az ő élete értékesebb mint egy híres nagy emberé. Vajon van olyan ember akinek nincs semmi titkolnivalója magáról, mert tökéletes?
Erre nem mondott semmit. Jobb is…

” Minden halállal én leszek kevesebb,
mert egy vagyok az emberiséggel.
Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a
harang: érted szól. ”
/ Ernest Hemingway /