Nyár van… Ami itt falun nem épp a nyaralásról szól annak, aki földdel, gyümölccsel foglalkozik. Persze a kapa is remek izomerősítő lehet, a gazolás a hajlékonyságot növeli, a közben elmormogott népi szitkozódàsok pedig a szókincset 😀 Az ingyen szolàriumról és szaunáról ne is beszéljünk, amit a Nap biztosít, míg izzadva dolgozunk. Azért a hőgutát nem vàrjuk meg, így déli harangszó előtt igyekszünk hazaérni a nagy melegben. Eddigre már látszik a tavaszi vetés eredménye: mostanában inkább a termést hordjuk haza a kertből, mint kapálunk. Saláta, retek, újhagyma koràn volt, örültünk nekik tavasszal. Aztán a borsóra se lehetett panasz, több óriási vàjdlinggal kibontottunk délutànonként a -viszonylag- hűvösebb konyhàban. A végére azért már a hátunk is borsózott tőle. Pistié meg állítása szerint fájt, ezért vagy félórás kemény munka után mindig meglógott erre hivatkozva. A legsárkányosabb vasvilla-tekintetemmel néztem rá, de nemigen hatotta meg.Illetve, mire végeztünk, honnan-honnan nem, nagy doboz jégkrémet tett elénk le. Hát, sokba került neki a lógás… 😀 Nagy kegyesen ő is kapott azért belőle, sárkányból visszavedlettem háziasszonnyá, mentem vacsit főzni-persze borsófőzeléket 😉 No de ez csak a kezdet volt, jött a többi finomság is, cukkini, zöld-és fejtett bab, majd a száraz. Főzni való kukorica-nyami! És a befőzési szezon, anyósom nagy örömére. Idén kevesebb a gyümölcs mint tavaly, sajnos az időjàrásnak ki van szolgáltatva a gyümölcsös: egy fagy viràgzàskor pàr óra alatt keresztülhúzza a számításainkat. Most azért annyi termett, ami jut is, marad is, azaz a pocakba és üvegbe is kerül belőle. Eper az nem volt sajna lekvárnak való, mert ahogy érett, és leszedtem esténként, a hűtőből valahogy mindig kiette egy kétlàbú falánk egér . Igen különleges faj lehetett, mert a sajtra és kolbászra ügyet se vetett 😀 Pedig már a nyakára hágtunk a tavalyi lekvároknak, lévén anyós nagy lekvároskenyér- fogyasztó, és hát sütikbe is sokszor került. Ezért leste mami izgatottan a kajszifàt, mikor veheti elő az üstöt végre?
-Mindig üstben főztük a baracklekvárt meg a szilvát lànykoromban meg ifiasszonyként is-merengett el. -Később már ritkán mert nem volt annyi főznivaló. De most juszt is abban rottyantom meg! A konyhàban meleg van mint a dög, itt az árnyékban elkavargatom seggen ülve, hamarabb is megfő, meglàtod!
És eljött a nagy nap, amikor mami terepszemlét tartván, kiadta az ukázt: barackszedésre fel! Vödrökre kaptunk tehàt, létràt ragadt Pisti és irány le a kert. Minőségellenőrzés utàn-elég érett-e?- lassan a vödrök is teltek azért, az alsó àgak hamar megkönnyebbültek. Persze felmászni megint nekem kellett, hiàba reklamàltam:
-A nótàban a legény megy fel a fára!
-De az meggyfa, ez meg barack!-volt a ravasz vàlasz a zuram részéről.
-Na jó, mert ha te esnél le esetleg, hàt földrengés lenne- vigyorogtam. Juszt is legyen enyém az utolsó szó!
-Hol a barack?- kiabàlt mami. -Még magozni is kell!
Az a szerencse hogy barackot könnyebb mint meggyet, cseresznyét. Hamar kimagoztuk az öt vödör gyümit, aztán botmixerrel kicsit összetörtem és ment a bográcsba, amit Pisti már odakészített az üsthàz tetejére. Némileg illúzióromboló volt hogy nem fàval gyújtottunk alá hanem gàzpalack szolgàltatta a hőt, de a 35 fokos melegben azért annyira nem bántuk. Anyós így is elemében volt: szinte megfiatalodott, ahogy leült a hokedlire a készülő lekvárt kavarni. Engem elzavart üvegeket mosni, ne is legyek láb alatt 🙂 Lopva figyeltem, ahogy kavar-kavar, de a gondolatai egész máshol járnak, sejtettem is, hogy a múltban jár ismét. Gyerekkorában, mikor még az édesanyja élt és ő kavarta a kajszit, fiatal asszonyként látta magàt, ahogy a baràtnőkkel trécselve felvàltva másnál végezték ezt a nemes munkát. Benne volt az ősi örökség, amikor az asszonyok gyűjtögettek és raktározták el az élelmet a családnak… Így volt ez mindig, és hiába igyekeztek kiszorítani, a modern asszonyhoz nem illőnek címkézni, szerencsére nem sikerült. Nincs az a konzervgyári lekvár, amely száz százalék gyümölcsből lenne, és nem adnànak hozzá vizet, ilyen-olyan sűrítő-zselésítő tartósító szert. Mostanság újra az a trendi, környezettudatos hàziasszony,aki vàllalva a fàradalmakat, saját készítésű lekvárt, befőttet, savanyút- egészséges és finom alapanyagokat spájzol be nyáron télre, a család asztalára. Hisz mindig a nő dolga a család jólléte…
Közben gyors ebédet is rittyentettem és mégiscsak levàltottam mamit amíg evett, aztán Pisti is kevergetett kicsit. Mami közben mesélt a régi emlékeiről, sőt a szomszéd Jani is hallgatózott és néha beleszólt, akit kicsalt a lekvár isteni illata a házból. Mert már lekvàr lett a fortyogó masszàból.
-Azt hiszem jó is lesz ez már-nézegette mami a fakanálról sűrűn lecsorgó masszát. -Vihetjük be.
Ahogy a bogràcs füléért nyúltam, valami zavaró gondolat kezdett motoszkàlni a fejemben. Valami nem stimmelt…de mi? Ösztönösen húztam le a fakanálról egy kis lekvàrt és megnyaltam.
-Te mami! Tettél ebbe a lekvàrba cukrot??
Anyós révetegen nézett ràm, aztán az asztalra. Ott voltak bizony sorbarakva a cukros zacskók, amiket a lekvárba szánt.
-Hogy az a féllàbú sánta ördög vigye el! -fakadt ki. -Jó lekvár lett volna cukor nélkül! Hát na, így jár akinek nem ott van az esze amit csinàl, hanem szanaszét kujtorog.
A cukor végül belekerült a lekvárba, ami így kicsit tovàbb főtt, és estébe hajlott az idő, mire a sok-sok üveg a pokrócok közt dunsztolódott végre. De a kondért kinyalva megállapítottuk hogy felséges lekvárunk lett, megérte a munkát. És hála Istennek, végül minden jóra fordult, és mégse a befőtt tette el a nagymamát 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: