Március utolsó napján ragyogó napsütést, de azért friss, csípős időt hozott a dèlután. Az idős asszony lassan tolta fel a kerékpárját a bolt melletti emelkedőn. Nem volt meredek a domb, de hát hetvenöt év nyomta a vállát és lassította a lépteit. Meg hát, akihez igyekezett, az úgyis megvárja, ahogy mindig… A dombocska tetején felült a biciklire, de kis híjàn elfelejtett letérni az útról, korholta is magàt, hogy most nem a szőlőbe megy. Lefordult jobbra, a fasor melletti út vitte a céljàhoz…a temetőbe. Lassan lépkedett a sírok között, nézelődve, de most senki sem volt kinn. Ahogy a nagyon ismerős sírkövet meglátta, még inkább lelassultak a léptei, de aztán csak ott állt. Nézte a felvésett betűket, számokat, mintha most látná először, pedig… a szívébe, lelkébe van az már égve. Betűk, számok… mit mondanak el arról akit takarnak? Élt, szeretett, voltak tervei és álmai, amikért keményen dolgozott. Fiatalon kerültek össze, semmijük se volt, csak a szerelem és a dolgos két kezük. Ennek köszönhették hogy az albérlet után saját kis házat vehettek, majd nagyobbat. Szépen gyarapodtak, a gyerek is felnőtt, lett volna végre idejük kicsit megállni, magukra is gondolni, pihenni. De az élet máshogy gondolta, megálljt parancsolt a végzetes betegség, fiatalon, negyvenöt évesen elvitte a reményeket, álmokat a másik világba, és itthagyta őt negyvenévesen özvegyen. Ment tovább az élet, eltelt harmincöt év, de békét nem hozott eddig, nem is hoz talán. Mindig egy kérdés matat a gondolatai közt, ha ide jön ki hozzá, most is azt kérdezi némán, ahogy a virágcsokrot a vázába teszi: -Miért? Miért ide kell hozza a születésnapi virágot? Hisz még együtt lehetnének, ma tortát sütött, finomat főzött volna. Vagy a gyerekek-a fia és a menye- szerveztek volna valami “bulit”, hisz nagy szó a kerek nyolcvan év, megérdemli. Csakhogy ő már sok-sok születésnapján odafenn ünnepel… Könnycsepp hullott a virág szirmára, kimondta hangosan is: -Miért? Miért hagytàl itt? Összerezzent, mert mintha megérintette volna valaki a vállát. Nem, nem tévedett. Kis galamb röppent el a válla felett és letelepedett a sírkőre. Felborzolta a tollait, tollászkodott, tipegett ide-oda aztán az asszony szemébe nézett félrehajtott fejjel. Mintha azt mondaná: -Ne sírj! Aki elment a másik világba, az már boldog ott. Elvégezte itt a feladatait, amit eltervezett érkezése előtt, hát útra kelt. Várni fog majd, ha te is végeztél, de neked még dolgod van itt. Ha csak annyi is, hogy emlékezz és emlékeztess rá még, tűnődj a múlton a tavaszi friss napsütésben és izzó meleg nyáron, rozsdabarna fák levélhullásakor és a hópelyhek táncát figyelve… Az élet ajándék! Éld minden percét! A kis galamb hirtelen meglebbentette a szárnyát, felemelkedett a levegőbe, hogy a sír felett leírt kör utàn elrepüljön a temető széli bokrok felé. Az asszony megborzongott. Nem hitt ő soha köztünk élő vagy megjelenő lelkekben, se angyalokban, akik vigyázzák az emberek útját… vagy mégis létezik ilyen? Hűvös szél söpört végig a sírok között a lassan leszálló alkonyatban, egy búcsúpillantás utàn hazaindult hát. Lefelé már könnyen gurult a bicikli, ráérősen nézelődött. A rokon lány, Eta épp akkor tolta haza az unokáját a babakocsiban. Megállt megcsodálni, mekkorát nőtt a szentem, váltottak pár szót, de a befelé invitálást elhárította, mert igencsak sötétedni kezdett, és otthon körül kell nézni, rend van-e a baromfiudvarban. Hiába, aki egész életét végigdolgozta, az mindig talál tennivalót, míg bírja erővel… Később, mikor már lefeküdt és az álom határán járt, újra végigpergett előtte a temetői délután. Tisztán érezte hogy nem álmodta, így történt minden. És azt is, hogy most végre talán el tudja fogadni a sorsát. A csöpp babára gondolt, aki felé nyújtogatta a kis kezét. Igen, van aki elmegy, de más lélek meg akkor érkezik a Földre, ahogy az évszakok is váltakoznak. Mindig szerette a szép magyar nótákat, talán ezért csengett a fülébe ez a dallam, mikor álomba merült:
-Utánunk is újak jönnek,
Örök sorsa ez az életünknek…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: